A_titok.hu

Régóta nem került fel új ajándék az oldalra, ezért most egy olyan meglepetéssel szeretnénk kedveskedni nektek, amely tulajdonképpen nem is egy ajándékot jelet, hanem minden héten egyet! "Pénteki történetek" címmel indítjuk útjára azt a sorozatot, amelynek keretein belül minden hét péntekén felteszünk ide egy tanulságos elbeszélést. Ezek a kis történetek vagy A Titok tanítóinak tollából származnak, vagy az ő tanítványaik által írt megtörtént eseményeket dolgozzák fel - mindenesetre abban segítenek, hogy méginkább magunkévá tudjuk tenni a The Secret által képvislet tudást.

2008.10.30
MENTÁLIS BÖRTÖNÖK

Nemrég, az egyik műsoromban a szokásokról beszéltem; arról, hogy milyen fontos szerepet játszanak az életünkben. Mint sok más dolog, a szokás lehet áldás, de ugyanúgy átok is. Robert Russel szerint a szokás Isten eszköze arra, hogy a jót automatikussá tegye az életünkben.

Volt egy csodálatos barátom Atlantában, id. Dr. Jay Dishman, aki 1985-ben a havonta megjelenő hírleveinek egyikében egy kitűnő cikket írt a szokásról. Dr. Dishman cikkét már sok ezer emberrel megosztottam a világ minden táján. Ma veled szeretném megosztani. Íme:

"Nemrégiben ellátogattam az Alcatrazba, ami valaha a legelvetemültebb bűnözők börtöne volt. Ma az Egyesült Államok Nemzeti Parkszolgálata üzemelteti mint turisztikai látványosságot. Sokan próbáltak megszökni az Alcatrazból; soha senkinek sem sikerült. Miközben az idegenvezetőt hallgattam, ahogyan azt magyarázza, miért volt onnan lehetetlen kijutni, arra gondoltam, hogy vannak hasonló börtönök. Ezekből is nagyon nehéz kijutni annak ellenére, hogy az ajtókon nincs lakat, nem járnak-kelnek őrök, sőt a menekülés nem csak hogy lehetséges, hanem még buzdítanak is rá. Ennek a börtönnek a neve: Szokás.

Nézzünk csak szét magunk körül, és látni fogjuk, hogy azok az emberek, akik érzelmi és anyagi gazdagságban élnek, azért élnek úgy, mert úgy is gondolják, hogy gazdagok. De vannak olyanok is, akik tele vannak anyagi és érzelmi adóssággal, mert folyton a hiányra gondolnak. Vannak, akiket álmaik inspirálnak, és vannak olyanok, akik kételyeikkel építenek maguknak gátat. Anyagi és érzelmi gátakat. Vannak vállalkozó kedvűek, míg mások akkor érzik magukat biztonságban, ha nincs semmilyen változás az életükben. Vannak, akik a hegycsúcsra törnek, míg mások az árokban vergődnek. Egyesek keresik a lehetőségeket, míg mások várják, hogy becsöngessen az ajtón. Az egészben az a legszomorúbb, hogy több embert korlátoz a gondolkodás, mint ahányat előre visz.

A negatív gondolkodás börtönben tart bennünket, de ki lehet jutni belőle. Pál apostol a következőket mondta: '...változzatok a ti elméteknek megújúlása által.' Pál apostol sokat tudott a börtönökről, és nem csak a fizikai, hanem a mentális börtönökről is. Ha elmédet megújítod, megváltozik az életed. De az elméd csak akkor újul meg, ha TE változtatsz a gondolkodásodon."

(Dr. Jay Dishman már több ezer embernek segített abban, hogy változtasson a gondolkodásán. Remélhetőleg, most benned is elindított valamit. Bob Proctor)

2008.10.24.
AZ EMBERI AKARAT ELKÉPESZTŐ EREJE

"Édesanyám nagyon korán megtanította nekem, hogy ha akarok, bámilyen célt el tudok érni. Az első célom az volt, hogy járógép nélkül járhassak, mint mások."
Wilma Rudolph

Az emberi akaraterő a legfantasztikusabb dolog. Meggyőződésem, hogy az emberi akaraterő az, ami tovább hajt bennünket akkor, amikor mindenki más azt várná, hogy megállunk és feladjuk.

Mindig is nagy hatással voltak rám azok a hősök és hősnők, akik örök emléket véstek a világ történelmébe, és diadalmas győzelmet arattak a látszólag leküzdhetetlen akadályok felett.

Még ma is tisztán emlékszem Wilma Rudolph írásaira, amiket általános iskolás koromban olvastam. Az élete röviden összefoglalva arról szólt, hogy „hogyan törjük át a korlátainkat". Az elmúlt három évtized alatt mindig Wilmára gondoltam, amikor az úgynevezett „korlátok" megjelentek az életemben. Csak Wilmára kell gondolnom, és azonnal eszembe jut az emberi akarat elképesztő ereje.

Wilma Rudolph koraszülöttként, mindössze 2 kilogram súllyal jött napvilágra. Szinte az egész gyermekkorát a Tennessee állambeli St. Bethlehemben töltötte, ráadásul úgy, hogy a sok betegség - kétoldali tüdőgyulladás, skarlát, gyermekbénulás -következtében ágyhoz volt kötve. Hat éves korában már nem tudta használni a bal lábát, ezért lábmerevítőt kapott. Később sokszor idézték azt a híres mondatát, hogy: "Időm java részét azzal töltöttem, hogy lecsatoltam a járógépet a lábaimról azért, (eltántoríthatatlan volt az elhatározásom,) hogy normális gyerek legyek."

16 évesen, másodikos gimnazistaként a 155 cm-es lány bronzérmet szerzett Ausztráliában a melbourne-i olimpián. 1960-ban Rómában már a világ leggyorsabb futójaként ismerhette meg őt a nagyközönség. Ő volt az első amerikai női atléta, aki egyetlen olimpián három aranyat is szerzett. Nyert 100 és a 200 méteren, majd a 400 méteres váltón is hozzájárult a csapat győzelméhez úgy, hogy közben rekordokat döntött.

Wilma Rudolphra családtagjai és rajongói is úgy emlékeznek, hogy stresszhelyzetben is megőrizte végtelen nyugalmát és tartását. Az élete során felmerülő próbákat vitézül kiállta és a "nehézségeket" mind leküzdötte.

Egyszer a következőket mondta: „A legfontosabb, hogy légy önmagad, és bízz magadban... küzdelem nélkül nincs győzelem."

Wilma Rudolph 1994-ben, 54 éves korában hunyt el agytumorban. Alig vitatható, hogy élete célokkal teli, diadalmas és teljes volt. Amikor mindenki más arra számított, hogy megáll, leül és feladja, ő a győzelmet választotta. Köszönjük Wilma, hogy más voltál.

(Fran Briggs író, motivációs tréner és előadó. A Fren Briggs Companies Elnöknője is egyben. Ez a szervezet szerte a világon segít különböző embereknek abban, hogy szakmai fejlődésük révén sikereket érjenek el. Látogass el weboldalára:: http://www.franbriggs.com/)

2008.10.17
LÁTOM ÉS NEM HISZEM

1800 ember társaságában, Mexikóban, egy hajón vagyok, hogy meghallgassuk Bob Proctort. Ahogy jövök kifelé az előadóteremből, megpillantok egy férfit. Fehér botjával a kezében ácsorog, majd aziránt érdeklődik, tudom-e, hol van a közelben mosdó. Mire én: "Jöjjön, keresünk egyet."
Megfogtam a jobb karját, és bemutatkoztam. Ő is: „A nevem Denis Harting."
Amikor visszatértünk az előadóterembe, összefutottunk Bob Proctorral. Megszólítottam: "Bob, szeretném bemutatni Denis Hartingot."
Bob nyilvánvalóan siet, mégis megáll, hogy váltson néhány szót Denis-szel, majd így szól: „Mike, Denis szeretne ma mindenkinek énekelni. Kérlek intézd el a kedvemért."
Ez egy kicsit zavarba hozott, mivel nem vagyok felelős a programok megszervezéséért.
Bob után a délelőtt utolsó előadója, Paul Martinelli tart beszédet. Épp felénk jön, én megszólítom és ezt kérdem tőle: „Üdv Paul, ez itt Denis, és énekelni fog a mai programon. Mit szeretnél: ha az előadásod előtt, vagy utána énekelne? "
"Mike, szerintem zárjuk a délelőtti programot Denis-szel."
"Rendben Paul, akkor felkísérem a színpadra, amikor te végeztél."
Denishez fordulok, és megkérdezem: „Szeretnél felkészülni?"
"Énekelnem kell." - feleli nevetve.
Denis és én félrevonulunk, hogy bemelegíthessen.
A hajót erősen ringatják a tenger hullámai, és az egyik kezemet szabadon kell tartanom, hogy el ne essek. Denis arra kér, hogy vezessem a színpadra és mondjam el, hogy néz ki. Megkérdezem tőle, hogy boldogul-e. Ő azt feleli, minden rendben, majd ott hagyom őt egyedül a színpadon.

A közönség elcsendesedik, ahogy meglátja Denist: a vékonyka, kb. másfél méter magas, kopaszodó, sápadt férfit. Születése óta vak, szemei be vannak csukva, feje folyamatosan rángatózik és remeg a job keze. Denis arra kéri a közönséget, tapsoljanak neki, hogy megadják a ritmust, majd elkezd énekelni... a hangja lassan betölti a teltházas termet.

"I can see clearly now, the rain is gone...I can see all obstacles in my way...gone are the dark clouds that had me blind...it's gonna be a bright, bright, bright sunshiny day." [részlet a dalból - Johnny Nashtől]

Az embereknek eláll a lélegzetük. Denis hangja hatalmas, erőteljes és meleg mint a mexikói nap: egy kicsit blues-os, soul-os; olyan Stevie Wonder, Maria Carey keverék.

Közben már mindenki állva mosolyog, tapsol és sír, miközben Denis tündöklő hangja kibontakozik, és az egész terem ezer ember hangjától zeng, ahogy együtt éneklik vele: „I can see clearly now..."

Káprázattal figyelem ezt a "vak" férfit, ahogy ott áll egyedül a hajó imbolygó színpadán, és mindenkivel megosztja a szeretetről és boldogságról szóló üzenetét. Denistől megtanultam, hogy soha ne hagyjam, hogy a fizikai körülményeim, a külsőm, vagy bármilyen állapot eltántorítson engem attól, amiben igazán hiszek.
Bár Denis vak, mégis többet lát, mint sokan mások, akiknek tökéletes a szeme.

(Mike Scogna több mint negyven országban segít különböző embereknek és szervezeteknek abban, hogy fantasztikus eredményeket felmutatva a nulláról eljussanak a legsikeresebb ötszáz cég közé. Beszédein, írásain és videóin keresztül mutatja meg az embereknek, hogy elérhessék céljaikat és szenvedélyüknek élhessenek: mindenki olyan életet, amely számára a legértékesebb.
Látogass el a honlapjára: www.buildyourbliss.com)

2008.10.10.
FOLYAMATOSAN TANULÓ VAGY TANULT EMBER VAGY?

"Változások idején a tanulóké lesz a Föld, míg a tanult emberek csodálatosan fel lesznek szerelkezve egy olyan világra, ami már nem létezik."
Eric Hoffer

A közhiedelemmel ellentétben tanult ember nincs. Vagy folyamatosan tanulsz, vagy nem állod meg a helyed, bármilyen tanult legyél is. A mai világban elengedhetetlen, hogy meglásd az igazságot Eric Hoffer szavaiban. Vizsgáljuk csak meg Hoffer gondolatát, amely egyértelműen két külön részre bontható: az első rész elég világos... de hogy ki, hogyan értelmezi, az más kérdés.

"A tanulóké lesz a föld..."
Ez egy elég egyenes kijelentés, amire szeretnék még visszatérni, és kielemezni, mert nagyon izgalmas; tele van ígérettel és lehetőséggel. De előbb talán nézzük meg a második részét a gondolatnak... és ha netán beleesnél a Hoffer által említett második kategóriába, akkor még változtathatsz a helyzeteden.

"...míg a tanult emberek csodálatosan fel lesznek szerelkezve egy olyan világra, ami már nem létezik."
Gyakorlatilag a világ minden országában több ezer olyan ember került utcára, akiknek diplomájuk van... neves egyetemeken megszerzett diplomák. Mégsem találnak munkát. Miért? Ők azok, akiket Eric Hoffer úgy jellemzett, hogy „csodálatosan fel lesznek szerelkezve egy olyan világra, ami már nem létezik".

Nézz csak szét magad körül: a világ egyértelmű változásokon megy keresztül, és már soha nem lesz olyan, mint volt. A hatalom kicsúszik egyes körök kezei közül és megjelenik másoknál. Országok, cégek, emberek, akiknek a kezében eddig hatalom volt, most gyorsan elveszítik, vagy már el is veszítették. Csak nézik, ahogy elolvad a kezeikben és eltűnik. Most persze teljesen össze vannak zavarodva. Dühösek vagy sértődöttek - vagy egyszerre mindkettő. Ezt a negatív energiát általában rossz helyre irányítják, mondjuk a szeretteik felé, ami egy sor teljesen új problémához vezet.

Ezek az emberek egy láthatatlan ellenség szorításában élnek, és végtelenül reményvesztettek, mert nem tudják, hogy mi történt, vagy hogy mi történik. Úgy tűnik számukra, hogy a feje tetejére állt a világ.

Az egész világon körbesöpör egy olyan paradigmaváltás, amelyre eddig még nem volt példa. Változások korábban is voltak, de megközelítőleg sem olyan mértékben, mint amelyen most megyünk keresztül. Az intellektuális világ elmozdult a spirituális rezgések felé. A siker játékszabályai drasztikusan megváltoztak, míg az emberek többsége még mindig a régi szabályok szerint él. Embertömegek néznek szembe azzal a ténnyel, hogy annak ellenére, hogy keményen és szorgalmasan dolgoznak, és követik az általuk ismert egyetlen szabályt - kudarcot vallanak. Megdöbbenten, összezavarodva és sokszor feldühödve állnak a tények előtt, úgy érzik, haragjuk jogos - nem mintha az valamit is számítana. Csak azt csinálják, amit a szüleiktől, tanáraiktól és munkaadóiktól tanultak. A baj csak az, hogy ők is mind a régi szabályok szerint éltek.

A múltban elismerték és értékelték azt, ha valaki tanult ember volt. Azonban ez ma már kevés önmagában. Régen a nagyvállalatok nagy pénzeket lobogtatva álltak sorba, hogy magukhoz csalogassák a neves egyetemeken végzett friss diplomásokat. Ott voltak például a több millió dolláros MBA menedzsment fejlesztési programok, amelyekhez éveken keresztül szinte minden nagyvállalat reményeket fűzött. Csaknem mindenkit arra kondicionáltak, hogy az értelmiséget bálványozzák. Ma azt bálványozzák, aki teljesítményt tud felmutatni - bármilyen iskolai végzettsége van vagy nincs.

Ne azt nézzük, hogy mi az, ami nem működik vagy nem működött. Felejtsük el, borítsunk fátylat a múltra. Az a világ, amiben felnőttünk már nem létezik... végleg vége. Megváltozott. Ez már egy új kor, egy spirituális világ, amelyet konkrét törvények irányítanak. Mindenki, aki tanulmányozza ezeket a törvényeket, és életének részévé teszi, gazdag jutalomban részesül. Azt hiszem, hogy bölcs dolog lenne visszatérni Eric Hoffer ígéretéhez: "A változások időszakában a tanulóké lesz a föld."

A tanulók folyamatosan készülnek, és elfogadják a változásokat. Hirtelen reakció helyett, inkább a megfelelő válaszokat adják a változásokra. A tanulók izgatottan várják mindazt, amit ez a paradigmaváltás magával hoz.

Te folyamatosan tanuló vagy csak tanult ember vagy?

Bob Proctor

2008.10.03.
MINDEN RELATÍV

Van egy híres mondás: „A szomszéd kertje mindig zöldebb."
Néha az emberek nincsenek megelégedve azzal, amijük van. Egészen addig minden rendben van, amíg el nem veszítenek valamit. Legtöbbször azonban jobbat akarnak - meg akarják tapasztalni a „zöld füvet".

Az emberi természet velejárója, hogy mindig jobbra és többre vágyunk. Hát nem pont erre utal az a kifejezés is, hogy „álmodj merészet"? Olykor, lehet jó nagyot álmodni; ám néha hálát is kellene adnunk azért, amink van.

Képzeld csak el annak a 85 éves nagymamának a történetét, aki az öt éves unokáját, Johnnyt életében először akarta kivinni a tengerpartra. Olyan izgatott volt a nagyi! Vett egy teljesen új ruhát Johnnynak, kifejezetten erre az alkalomra: új sapkát, új fürdőruhát, új pólót, egy új pár cipőt és egy új homokozó vödröt lapáttal.

Kéz a kézben mentek a tengerpart felé. Ahogy odaértek, Johnny így szólt: „Figyelj Nagyi, mivel nem tudok úszni, inkább csak itt homokozok, messze a tengertől."
Viszont elég kemény volt a homok, és Johnny nem igazán tudott ásni. Ezért aztán megkérdezte a nagymamit, hogy közelebb mehetne-e a vízhez, ahol könnyebb ásni. "Megígérem, hogy nem megyek be a vízbe." - tette hozzá gyorsan.

A nagyi habozott ugyan egy kicsit, de látván Johnny kérlelő szemeit, nem tudott nemet mondani, és így szólt: „Rendben, de ígérd meg, hogy nem mész be a vízbe."

Johnny sikongott örömében: „Jól van, megígérem!" - kiáltozta. Nagyon élvezte a strandot, csak ásott és ásott a jó puha homokban. De hirtelen jött egy hatalmas hullám, és magával ragadta a kisfiút, be a tengerbe...

Ahogy a nagymama mindezt látta, kétségbeesetten sikítani kezdett: „Istenem! Istenem! Uram segíts!" És akkor hirtelen jött egy újabb hatalmas hullám, és Johnny ott volt újra a parton - épségben.

Megkönnyebbülve szaladt az asszony a gyerekhez és szorosan átölelte az ötéves kisfiút. Zokogva törölte le könnyeit az arcáról, miközben fölnézett az égre és hálálkodott: „Köszönöm Istenem! Annyira köszönöm!"

Lenézett az édes unokájára, majd újra az ég felé emelte a fejét és így kiálltott: „Hé! ... és az új sapkája!?"

Az élet tele van olyan emberekkel, akik nincsenek megelégedve azzal, amijük van, és nem hálásak érte. Állandóan azon nyavalyognak, amit elvesztettek, ahelyett, hogy elégedettek és hálásak lennének azért, milyen sokmindenük van. Nekem elhiheted, tapasztalatból beszélek.

Tizenkilenc évesen, amikor az orvosira jártam - mert életem nagy álma az volt, hogy sebész legyek - besétáltam egy vegyesboltba, amit éppen akkor raboltak ki. Az egyik tolvaj hátulról fejbelőtt, és mindenki azt hitte, hogy meghaltam.
De tévedtek.
Igen, vannak fogyatékosságaim, és volt egy időszak, amikor szüntelenül azon siránkoztam, amit elvesztettem. Folyton negatív voltam és azzal fogalkoztam, amim nem volt: "Mielőtt meglőttek atléta voltam, most meg alig tudok járni! A karom gyenge, lassan és rekedt hangon tudok csak beszélni!"

Mielőtt meglőttek, volt vagy 500 dolog, amit igazán jól csináltam, ez mára 200-ra csökkent. Hosszú ideig csak azon a 300 dolgon síránkoztam, amire már nem voltam képes. Aztán elkezdtem arra a 200 dologra fókuszálni, amit még jól csináltam. Nem volt könnyű, és elég sok időbe tellett, de megtanultam, hogy mennyire fontos az ember hozzáállása - nem csak akkor, ha fejbelőnek valakit, vagy ha súlyos beteg, hanem mindig és mindenkinek! A pozitív hozzállás döntő minden esetben.

Az egyik barátom agyvérzést kapott. Folyamatosan próbáltam bátorítani őt, hogy rávezessem a pozitív gondolkodásra. Nem volt könnyű, de kezdte megérteni és lassan az állapota is javulásnak indult. Még nagyon hosszú utat kellett megtennie, de látszott, hogy jó úton halad. Mindig azt kérdezgette, hogy nekem mennyi időmbe tellett, hogy újra megtanultam járni, és remélte, hogy ő is képes lesz majd rá.

A kérdésére ezt feleltem: "Mindenki más. Bár nekem is vannak még gondjaim a járással, de őszintén remélem, és azért imádkozom, hogy egy napon te is tudj újra járni." Majd kisántikáltam a kórteremből.

Amikor néhány nap múlva újra meglátogattam a barátomat, első kérésem az volt felé, hogy mondjon valami pozitívumot. Elkezdte mesélni, hogy már megtett 60 lépést járókerettel.... de akkor hirtelen bejött az orvosa, és a hogyléte felől érdeklődött.

"Jól vagyok." - felelte a barátom - "De azt akarom, hogy újra teljesen normálisan tudjak járni, ugyanúgy mint Mike." Ott álltam, és szólni sem tudtam a meglepődéstől, de aztán azt mondtam magamban, hogy "még csak most indult el a felépülés útján..., még csak most indult el a pozitív gondolkodás útján."

Egy másik barátom egyszer azt mondta nekem, hogy mindig sajnálta azokat az embereket, akiknek járókeretre van szükségük. De azt soha nem fogom elfelejteni, amit ezután mondott: „Bármit megadnék, ha a lányom (akinél agytumort diagnosztizáltak, és jelenleg tolókocsihoz van kötve), eljutna addig a pontig, hogy már csak járókeretre volna szüksége." Ezért imádkozik; ezért imádkozom én is; és még sokan ezért imádkoznak.

Megint csak azt tudom mondani, hogy „Légy hálás azért amid van, de azért tűzz magad elé magas célokat." A világ tele van szörnyű dolgokkal, de tele van gyönyörűekkel is. Néha az emberek hajlamosak arra, hogy csak a szörnyűségeket lássák. Én mégis azt remélem, hogy megtanulják az élet szépségét is felfedezni. Mert ott van - csak szét kell nézni!

(Michaelt egy boltrablás során fejbe lőtték. Micheal Jordan Segal már azzal meglepetést okozott, hogy egyáltalán életben maradt, de később még a megszakított főiskolai tanulmányait is folytatta, ahol két diplomát izerzett, ráadásul kitüntetéssel. Feleségül vette főiskolai szerelmét, Sharont és született egy lányuk, Shawn. Mike szociális munkásként dolgozik a Houstoni Memorial Hermann Hospitalnál és mellette még ír is (jelenleg két projekten dolgozik). Ezenkívül népszerű motivációs szónok, beszédei során megosztja a hallgatókkal a felépülés, a boldogság és a siker „receptjét". További információért látogass el a: www.InspirationByMike.com címre.)